Sok ember (játékos, szakértő, rajongó), ha arról kérdezik, hogy kit tart a snooker története legnagyobb őstehetségének, három nevet mond: Alex Higgins, Ronnie O’Sullivan és Jimmy White. A félreértések elkerülése végett, ez a kérdés természetesen nem fedi le a „ki a valaha volt legjobb játékos?” kérdést, hanem arra vonatkozik, hogy ki az, akiről sugárzott az az istenadta tehetség, amitől az ember, ha látja játszani, úgy érzi, hogy a golyókat belökni és milliméteres pontossággal pozícionálni a világ legtermészetesebb dolga. Természetesen a válasz így is szubjektív, most azonban a fent említett játékosok rövid életrajzát ismerhetjük majd meg (több részletben).
Közülük is elsőként a kakukktojás, Jimmy White kerül terítékre. Hogy miért kakukktojás? Több oka is lehetne (például ő a trió egyetlen balkezes tagja), de természetesen arra gondolunk, hogy hármuk közül egyedül ő nem nyert világbajnoki címet. Az 1977 óra íródó „Crucible-éra” alatt Higgins kétszer, O’Sullivan háromszor, míg Jimmy White nem kevesebb, mint hat alkalommal jutott döntőbe, azonban, míg Higgins a kettőből egyet, O’Sullivan a háromból hármat megnyert, White mind a hat döntőjét elbukta. De ne szaladjunk ennyire előre, előbb lássuk honnan is szalajtották ezt a páratlanul peches tehetséget.
James Warren White 1962. május 2-án látta meg a napvilágot London Tooting nevű városrészében, majd gyerekként az Ernest Bevin College tanulója lett. Nem volt azonban az iskola büszkesége a lurkó, hiszen már nyolc éves korában egyre több időt töltött Ted Zanicelli snookertermében – természetesen a suli rovására. Itt ismerkedett meg Tony Meo-val, akivel gyakran játszottak pénzért bemutatómeccseket a környék klubjaiban. Tehetsége természetesen már itt megmutatkozott, 1977-ben, 15 évesen Nemzeti Bajnok lett, 1979-ben megnyerte az Angol Amatőr Bajnokságot, egy évvel később pedig az Amatőr Világbajnokságot is, 18évesen a torna történetének legfiatalabb bajnoka lett. Ugyanebben az évben profi játékossá válhatott, elindult hosszú karrierje a sportág elitjében.
Első idénye ugyan nem volt nagy sikerektől hangos, de az 1981-es Világbajnokságon a torna addigi történetének legfiatalabb résztvevője volt 18 évesen és 11 hónaposan. Az első körben búcsúzni kényszerült, mentségére szóljon azonban, hogy a későbbi győztes, Steve Davis verte, mégpedig szoros meccsen 10-8-ra és a szezont az előkelő 21. helyen zárta a világranglistán, megnyerte a Scottish Masters-t és a Northern Ireland Classicot is, utóbbin Steve Davist is sikerült legyőznie, méghozzá a döntőben.
A következő szezon hozta meg az igazán nagy ismertséget számára. Elődöntőbe jutott a UK Championshipen, ahol ismét Davis állta útját (aki a változatosság kedvéért ezt a tornát is megnyerte), ezúttal azonban jóval komolyabban megleckéztette (9-0). Ez a vereség sem szegte azonban kedvét, a Crucible-ben újult erővel állt az asztalhoz, a világranglistát vezető Cliff Thorburn, Perrie Mans és Kirk Stevens sem jelentett számottevő akadályt számára, a négy között azonban nem más következett, mint Alex Higgins.
Az észak-ír zseni és az ifjú titán óriási csatát vívott egymással, bevésték a meccset a történelemkönyvekbe. Fej-fej mellett haladtak, 29 frame után Jimmy vezet 15-14-re, majd megindul, 41 pontot szed össze, aztán hibázik, Higgins megint lehetőséget hagy, újabb 18 pont White-nak, 59-0, jöhet egy piros a hosszabbítóval, nem nehéz, de az ív kidobja, újra a Hurrikáné a pálya és a többi már történelem, a zseniális 69-es break, a döntő frame, majd maga a döntő, amit szintén megnyert Ray Reardon ellen, így tíz év után újra világbajnok lett s könnyek között ölelte magához feleségét és tüneményes kislányát. Akik látták ezt a VB-t, úgy gondolták, nem baj, ez a fiú még sok Világbajnokságot nyer majd, ha így játszik, Higgins meg talán már egyet sem. Aki így gondolta, annak legalább az utóbbiban igaza lett…
Ugyanakkor Jimmy és Alex között jó barátság alakult ki, Higgins a meccs végén meghatóan vigasztalta a nagy lehetőség kapujában elbukó White-ot, majd többször indultak páros versenyeken és Jimmy egyike volt azoknak akik a legnehezebb időkben is az alkoholizmussal és más szenvedélybetegségekkel küzdő Higgins mellett álltak. A Hurrikán tavaly bekövetkezett halála valósággal letaglózta, temetésén is szemmel látható volt, hogy White-ot mennyire összetörte az eset, hiszen nem csak egy példaképet, hanem egy barátot is gyászolt.
A következő szezonon látszott, hogy a gyors és elsöprő stílusú játékáról Forgószél (Whirlwind) becenévre „keresztelt” White-ot megviselte a Higgins elleni vereség, nem alkotott maradandót. Az áttörés az 1983-84-es szezonban jött el: a UK Championshipen „csak” elődöntő (már megint Steve Davis) jött össze, de a Mesterek Tornáján már nem volt pardon, Eddie Charlton, Ray Reardon, Kirk Stevens és a döntőben Terry Griffiths skalpját is begyűjtötte. Az elődöntő volt itt is igazán emlékezetes, Kirk Stevens egy 147-tel indított, amire Jimmy is egy százassal válaszolt, a közönség remekül szórakozott, White pedig 6-4-re nyert. (Stevens ejtette ki a negyeddöntőben Steve Davis-t, így Jimmy ezúttal nem találkozott mumusával.)
Jöhetett tehát a Világbajnokság, úgy tűnt, minden adott ahhoz, hogy a Forgószél ezúttal felkapja a trófeát. És lőn, a döntőben kialakult a talán legjobban várt összecsapás: a már kétszeres bajnok és címvédő Steve Davis és a rendkívül népszerű, friss Masters-győztes Jimmy White feszült egymásnak. A döntő nem úgy indult, ahogy White várta, az első nap végén nem úgy tűnt, hogy sok esélye lesz a győzelemre, Davis ugyanis 12-4-re vezetett.
A második napra azonban fordult a kocka, Jimmy felállt a padlóról, de Davis így is célegyenesbe ért, 17-15-re vezetett. Ekkor egy remek break még szorosabbá tette az összecsapást és a 34. frame-ben is adott volt a lehetőség az egyenlítésre, azonban a legfontosabb pillanatban megint kihagyott a koncentrációja és mikor már túl volt a feladat nehezén, újabb hibát vétett, amiért elsősorban véleményem szerint a türelmetlenség volt a felelős. Olybá tűnt, mintha Jimmy már a döntő frame-ben érezné magát a remek bontás után és elvétette a pozíciót. Innen sem volt még kikövezve Davis útja, de White már egyáltalán nem tudta felvenni a fonalat és végül el is bukta a meccset. Érdekes elgondolkozni azon, hogy mi lett volna a döntő frame eredménye, ha Jimmy ki tud egyenlíteni, de egyrészt a rongyosra használt közhely jól mondja, vagyis a sportban nincs ilyen, hogy „mi lett volna, ha”, másrészt később látni fogjuk, hogy a lélektani előny sem feltétlenül jelenti ugyanazt a szótár szerint, mint amit Jimmy White számára jelent.
Egy másik világbajnoki címmel azonban vigasztalódhatott ’84-ben: párosban győzött Alex Higgins oldalán Cliff Thorburn és Willie Thorne ellen, továbbá még mindig csak 23 esztendős volt, így a fogadóirodáknál komoly összeg várományosává válhatott az a személy aki arra fogad, hogy az elkövetkező évtizedben nem lesz világbajnok. A közönség is mellette állt, amit szórakoztató és látványos játékstílusa mellett annak is köszönhetett, hogy egy teljesen más típust személyesített meg, mint a gépies, szökőévente hibázó „Romford Robot”, azaz Davis, türelmetlensége, hibái révén többen a szívükbe zárták és tehetsége is úgymond más típusú volt, az látszott rajta, hogy inkább eredendő őstehetsége viszi előre, mint a vég nélküli gyakorlás, számolgatás és taktikázás.
A következő rész tartalmából: a 80-as évek második fele, Jimmy White felemelkedése és bukásainak sora.
Forrás: www.wikipedia.com; www.snooker.org; www.prosnookerblog.com
Utolsó kommentek