cdrssjotekonykocc

A hétvégén lezajlottak a Premier League Snooker elődöntői és a sorozat fináléja is. Összegezve a látottakat és átértelmezve Gary Lineker futballra vonatkozó örök érvényű megállapítását, azt mondhatjuk: A Premier League Snooker az a verseny, ahol két férfi húsz másodpercenként lökdös huszonegy golyót egy huszonkettedikkel és mindig Ronnie O'Sullivan győz.

O'Sullivan és a trófea

Bár az utolsó, 10. forduló előtt még az is kétséges volt, hogy a Rakéta bejut a legjobb négy közé, ám végül megnyerte a 10. játéknapot, legyőzve Jimmy White-ot és Shaun Murphy-t, ezzel a tabella élére ugrott.

Innen várhatta az elődöntőt, ami annyit jelentett, hogy a négy között Mark Williams ellen kellett megküzdenie, míg a másik ágon a VB-döntős Judd Trump és az idei szezonban kizárólag a Premier League-ben villogó Ding Junhui mérkőztek meg.

Ez a nem mindennapi kvartett utazott tehát Hopton-on-Sea városába. Ronnie O'Sullivan kilenc alkalommal nyerte már meg a Premier League sorozatot, Mark Williams pedig háromszor lett második, Ding és Trump viszont nem tudtak még komoly eredményt felmutatni.

Elődöntők

A szombati játéknapot a két fiatal titán, Ding és Trump meccse nyitotta. A kínai egy 42-es és egy 47-es break segítségével előnyt szerzett, amit azonban az angol egy küzdelmes menetben kiegyenlített, majd egy 58-as break-kel az előnyt is megszerezte. Újból Ding percei következtek, 59-es sorozat, 2-2.

A játék színvonalát eddig joggal érhette kritika, ám az ötödik frame-ben Ding egy 139-es breakkel válaszolt, ami a torna második legmagasabbja lett, ráadásul úgy tűnt, mintha meg is törte volna Trump-ot, vagy legalábbis kellő lendületet adott Ding-nek a folytatáshoz. A színvonal a következő menetben ismét visszaesett, mindkét játékos több esélyt adott ellenfelének a kulcsfontosságú játék megnyerésére, végül Ding tudott jobban koncentrálni és 4-2-es előnybe került, tehát már csak egy kellett neki a döntőhöz. Ez az egy nem a következő lett, ahol Trump egy 43-assal visszahozta a reményeit, hanem a nyolcadik frame, amelyben az angol hibáját követően Ding Junhui egy 75-ös breakkel bebiztosította helyét a másnapi döntőben.

A folytatás a veterán harcosoké volt, a háromszoros világbajnok Ronnie O'Sullivan és a kétszeres, Mark J. Williams ütköztek meg a Ding elleni vasárnapi meccsért. Igazi derbi volt ez a meccs, a dugig megtelt lelátó közönsége pedig ennek megfelelő hangulatot teremtett. A legnagyobb támogatást természetesen itt is O'Sullivan kapta, az első frame-ben ennek ellenére pontot sem tudott szerezni, Williams kézben tartva az irányítást, megszerezte a vezetést. O'Sullivan a szorosabb másodikban kiegyenlített, majd egy 109-essel át is vette a vezetést. Williams nem adta fel, újabb küzdelmes menetben egyenlített.

Úgy tűnt tehát, 2-2-es állásnál, hogy szoros, izgalmas meccsnek nézünk elébe, de ez végül nem egészen így alakult, a rakéta kilőtt és állva hagyta a wales-it, aki a következő három frame-ben mindössze kilenc pontot volt képes letenni az asztalra, míg Ronnie egy 55-ös, egy 84-es és egy 88-as breakkel befejezte a meccset és bejutott a döntőbe.

Döntő

Sajnálatos módon maga a döntő sem tartogatott súlyos izgalmakat a nézők számára, O'Sullivan 4-0-ra elhúzott, Ding a kétes kimenetelű frame-eket képtelen volt a maga javára fordítani, Ronnie pedig végig jobban koncentrált. Ding 4-1-re tudott szépíteni és bár ezután is nagyrészt szoros frame-ek következtek, a kínai számára nem termett több babér, 7-1 lett a vége, Ronnie ezzel tizedik alkalommal nyerte meg a sorozatot és ami még megdöbbentőbb, az elmúlt nyolc kiírásból hét zárult az ő győzelmével és a fennmaradó egy versenyen is a döntőig menetelt, ahol Shaun Murphy győzte le tavalyelőtt.

A 2007-es Masters döntője után eltört a mécses Ding-nél...

Természetesen nem csak a Premier League varázsa jelentette a különbséget, hanem az is, hogy Ronnie kiváló formába lendült az utóbbi időben, ami igen jó előjel számára a közelgő UK Championship-re is. A döntőben vereséget szenvedő Ding szintén meríthetne egy kis erőt a PLS-szerepléséből, mert a szezon más versenyein eddig nullához közelített a teljesítménye.

...ezúttal vidámabban fogadta a verést

Sok ember (játékos, szakértő, rajongó), ha arról kérdezik, hogy kit tart a snooker története legnagyobb őstehetségének, három nevet mond: Alex Higgins, Ronnie O’Sullivan és Jimmy White. A félreértések elkerülése végett, ez a kérdés természetesen nem fedi le a „ki a valaha volt legjobb játékos?” kérdést, hanem arra vonatkozik, hogy ki az, akiről sugárzott az az istenadta tehetség, amitől az ember, ha látja játszani, úgy érzi, hogy a golyókat belökni és milliméteres pontossággal pozícionálni a világ legtermészetesebb dolga. Természetesen a válasz így is szubjektív, most azonban a fent említett játékosok rövid életrajzát ismerhetjük majd meg (több részletben).

- Jimmy White, 1.rész

Rakéta, Hurrikán és Forgószél

Az 1984-es évnél tettük le a fonalat, innen folytatjuk tehát. Jimmy túl van első elveszített világbajnoki döntőjén, a kor klasszisa Steve Davis győzte le, mint már oly sok alkalommal más versenyeken korábban. A következő szezon csak kisebb tornagyőzelmeket hozott, a nagy tornákon a döntőig sem tudott eljutni.

Népszerűsége azonban töretlen volt. Alex Higginshez hasonlóan őt is szenvedélybetegségek kerítették hatalmukba, bár kétségtelenül jóval kisebb mértékben, mint a Hurrikánt. Már tizenévesként, mikor első fizetéseit kapta a snookerért, nem igazán tudott mihez kezdeni a pénzzel, nagy részét édesanyjának adta, a maradék a fogadásokra ment el, majd ahogy az összegek nőttek, úgy fokozatosan a szerencsejáték mellé az alkohol, sőt később a drogok is csatlakoztak. Bárokban és night clubokban töltötte ideje jó részét és ez kihatott a játékára is, noha hihetetlen tehetsége révén szinte bármit bármikor meg tudott csinálni az asztalon, de ugyanígy bármikor ki is hagyhatott a koncentrációja.

Irish Masters, Classic, British Open, Pot Black, Grand Prix (http://www.youtube.com/watch?v=jEW0okgGC9g) – néhány trófea amit begyűjtött a következő években, de a UK Championshipet és a Világbajnokságot továbbra sem sikerült megnyernie. Ugyanakkor az látszott rajta, hogy ha lassan is, de a játéka egyre érettebbé válik. Ez a világranglistán is tükröződött, 1987-ben már a második helyen állt Davis mögött (a következő szezon után visszacsúszott). A ’85-ös és ’86-os VB-döntőkben elszenvedett vereség után Davis is újra egyértelművé tette dominanciáját, szinte mindent megnyert, amit csak lehetett. Alex Higgins ekkor már leszálló ágra került, egyre inkább elhatalmasodott rajta az alkoholizmus.

Az 1987-es UK Championshipen újból szembe került egymással Davis és White, de Jimmy ezúttal sem tudta átlépni saját árnyékát 16-14-re kikapott. Így jött el az 1990-es év, a Világbajnokság, a papírforma tökéletesen bevált, először a VB története során az elődöntőben a világranglista első négy helyezettje volt érdekelt: az első Steve Davis a negyedik Jimmy White ellen, a második John Parrott pedig a harmadik Stephen Hendry ellen készült a döntőbe jutásért vívandó harcra. Davis volt a címvédő, 1982 óta nem rendeztek nélküle döntőt, Jimmy White a torna régi várományosa, a szurkolók első számú kedvence. Mellettük pedig ott volt a két fiatal: John Parrott, aki már azért ekkor 26 éves volt és bár az 1989-es VB-döntőbe bejutott, de ott a torna történetének (azóta is) legkomolyabb verését kapta Davistől (18-3), valamint Stephen Hendry, épphogy nagykorú, ígéretes tehetség, megalkuvást nem tűrő, pontos játéka miatt már ekkor sokan a 90-es évek snookerkirályát látták benne, de rendkívül fiatal kora miatt nem sokan gondolták, hogy már most fel tud nőni a feladathoz.

Sokan már látták maguk előtt az előző és a következő évtized váltásának nagy csatáját, egy Davis – Hendry döntőt. Ám ekkor Jimmy White szárnyra kapott, Ted Lowe azt mondta róla, nagyon régóta, talán soha nem látta így játszani, 14-10-re is vezetett és bár ekkor Davis még felkapaszkodott 15-14-re, de a döntő frame-et nem sikerült kivívnia (http://www.youtube.com/watch?v=zqI8wNgZE5E&feature=related). Steve Davis maga is elismerte, élete legjobb meccse volt, ahol kikapott és az egyik legnagyobb csata, amit valaha átélt (pedig nem kis meccseken szerepelt). Jimmy White második alkalommal jutott be a Világbajnokság döntőjébe, ráadásul nagyobb tapasztalata és nagy szurkolói támogatottsága révén esélyesnek is számított. A másik elődöntő 11-11-ig szoros volt, aztán Hendry állva hagyta Parrott-ot és a döntőbe jutott. Annyi tehát biztos volt, hogy valaki megszerzi első világbajnoki címét.

A döntőt Hendry idegesen kezdte, ám White is elkövetett egy-két hibát, így fej-fej mellett haladtak egy darabig. Jimmy minden tulajdonságát megcsillogtatta a finálé során. 5-5-ös állásnál például a türelmetlenséget: kockázatos vonatot próbált lökni középre, ám hibázott, így a frame-et el is bukta (http://www.youtube.com/watch?v=103Csu4_cVE). A küzdelmes 19. frame-ben a sportszerűségéről is tanúbizonyságot tett, mikor hibáját közölte a bíróval (aki nem más, mint a nemrégiben elhunyt Len Ganley), aki azt nem vette észre(http://www.youtube.com/watch?v=VCRVBAnwj5A). És ugyanez a frame volt az, ahol Hendry 12-7-re növelte az előnyét, ahol már eldőlni látszott a meccs. White már nem tudta csökkenteni a különbséget és végül 18-12-re kikapott (http://www.youtube.com/watch?v=DYS5XPrrSz4&feature=related). Ezzel Stephen Hendry lett a sportág történetének legfiatalabb világbajnoka, Jimmy White pedig a második játékos lett, aki a Crucible-érában két elbukott döntőt jegyez (Steve Davis mellett).

A következő évben maradt a világranglista negyedik helyén, de esélyesként vágott neki a Világbajnokságnak. Ezúttal is számíthatott vagy Hendry, vagy Davis elleni döntőre, de Hendry-t a negyeddöntőben Steve James búcsúztatta (első címét azóta és azelőtt se tudta megvédeni senki a Crucible-érában), Steve Davis pedig John Parrott ellen vérzett el az elődöntőben, így Jimmy White – John Parrott döntőt rendeztek. Jimmy a 16 között Neil Foulds ellen döntő frame-re kényszerült, de azon a meccsen kívül végig rendkívül magabiztosan szerepelt, bár ugyanez Parrott-ról is elmondható.

Immár harmadszor tehát, újra ott állt Jimmy a győzelem kapujában, de ezúttal sem tudott belépni rajta. Ismét árnyéka volt önmagának a döntőben és végül 18-11-re kikapott. John Parrott első és utolsó világbajnoki címét szerezte ezzel, sőt többé az elődöntőig sem jutott el. Mégsem ez volt kettejük utolsó nagy meccse, még ’91-ben a UK döntőjében is összefutottak (White az elődöntőben 9-2-re alázta Hendry-t), de a döntő ismét Parrott-nak sikerült jobban, 16-13-ra nyert. Ugyanebben az évben egyébként Jimmy a Classic döntőjében is megverte Hendry-t, tehát a skót nem tűnt egyértelműen a „mumusának”.

Az 1992-es év pedig – mint később kiderült – meghozta karrierje legnagyobb sikereit. A Világbajnokságon ugyan megint a döntőben bukott el, 18-14-re, ismét Hendry ellen (http://www.youtube.com/watch?v=Fd6O7jNLEQc), de ugyanezen a VB-n maximumot lökött (http://www.youtube.com/watch?v=0ifZglGgKGI), ami a torna történetében mindössze a második 147 volt, Cliff Thorburn 1983-asa után, és ő lett az első balkezes játékos is, aki valaha 147-es breaket ért el. Sőt a VB után még mindig 92-ben megnyerte a Grand Prix-t (http://www.youtube.com/watch?v=4KtGXVQpkCg), Ken Doherty legyőzésével, majd ismét bejutott a UK döntőjébe, ahol megint John Parrott volt az ellenfele (Hendry-t ezúttal elkerülte, Alan McManust verte a döntőbe jutásért). És a közönség nagy örömére a Forgószél zseniális játékkal lesöpörte Parrott-ot, 16-9-re nyert (http://www.youtube.com/watch?v=V2ExxLiK1Fw), élete első UK Championship trófeáját nyerte, úgy tűnt egyenesbe került és a snookerre tud koncentrálni. Úgy tűnt felül tud kerekedni szenvedélyein, jobban úrrá tud lenni saját magán, mint barátja, az ekkor már teljesen megzuhant Alex Higgins. White sem vetette meg az alkoholt, a cigarettát, sőt drogügybe is keveredett ezidőtájt, ami időnként a játékára is kihatott, de azt még mindig nem gondolta volna senki, hogy ne nyerne legalább egyszer Világbajnokságot.

A következő rész az 1992-től napjainkig tartó időszakot öleli majd fel.

A The Sun című angol napilapnak nyilatkozva Barry Hearn és Frank Warren elmondták: a Power Snooker forradalmasíthatja és újra a legnépszerűbbek közé emelheti a sportágat, így további versenyek megrendezését tervezik.

Warren és Hearn, a Power Snooker promoterei

A korábban boxmeccsek szervezésében jeleskedő és egymással rivalizáló két nagyágyú ezúttal összedolgozott, a Power Snooker sikeréért. Még a verseny előtt úgy nyilatkoztak, nagy jövőt látnak az új formába öntött snookerben, amit világszerte népszerűsíteni szeretnének.

Hearn, aki a Biliárd és Snooker Világszövetség elnöke és a snooker Bernie Ecclestone-a, további ötletekkel is rendelkezik a szabályokat illetően, mint például a játékosok bemikrofonozása.

Nem marad munka nélkül

"A játékosok is támogatják az új ötleteket. Ez a legizgalmasabb fejlődés, amin a snooker az utóbbi években keresztül megy. Tudjuk, hogy nagy sikere lesz, tavaly a legelső versenyen fél milliós nézettséget produkáltunk az X-factor műsorsávjában."

És a lényeg: a Power Snooker két atyaúristene bejelentette, további versenyeket rendeznek majd, elsőként Indiában és Oroszországban. Arról, hogy pontosan hol és mikor lesznek ezek, egyelőre nem tudni semmit, de látva a hétvégi manchester-i verseny sikerét, valószínűleg hamarosan ez is kiderül.

Vagy csak nekem jut eszembe állandóan egyikről a másik?

Ronnie O'Sullivan                                                                    Edmund Feketevipera

A Power Snooker szabályrendszere izgalmassá teszi a meccseket, de megnehezíti a játékosok és a játékvezetők dolgát is, így sok szokatlan hibát is szül. Ezek közül szemezgetünk ma.

Williams hanyag kezdése

Az első két eset a kezdőlökés szabályainak eltérésére mutat rá. Mark Williams a szombat esti, Stephen Lee elleni meccsét szokatlan módon a falról lökve kezdte, amivel önmagában nem lett volna gond, csakhogy a Power Snooker szabályai szerint legalább két pirosnak falat kell érnie a kezdés után, ez pedig itt a gyenge lökés miatt elmaradt. Így Lee kapott nyolc pontot (4x2 a power zone miatt) és megindulhatott, majd 69 pontos előnyben szerencséje volt, Williams pedig ismét pontatlanul lökött (03.30), ezzel gyakorlatilag döntő előnyt adva ellenfelének.

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=yy62TzV0Zs0?fs=1&feature=oembed&w=480&h=270]

O'Sullivan nem figyel

Másodikként a szintén szombat este játszott O'Sullivan - Carter meccs egyik furcsa momentumát vesszük górcső alá. A szabály értelmében a kezdőlökést végző játékos a kezdés után még egyet lökhet, hogy jó esélye legyen megindulni. (Ezzel a kezdés szerepe megnőtt, olyasmivé vált, mint az adogatás a teniszben.) Azonban, mivel csak kilenc piros golyó van az asztalon, a kezdőlökés pedig a D-vonal mögött akárhonnan indítható, nagyobb az esély arra, hogy már elsőre sikerül eltenni egy pirosat - ekkor természetesen színessel kéne folytatni. Ez (, vagy az eltett piros) kerülte el a "Rakéta" figyelmét a "Kapitány" elleni meccsen (23.40-től), ahol a kezdésből eltett piros után még egy ugyanolyat küldött, ezzel kis híján ellenfelének ajándékozva a meccset.

Ugyanezen a meccsen akadt még egy érdekesség, a végén (34.30), Ronnie biztonsági lökése után Carter hibázott, a rózsát találta el, amire Michaela Tabb bemondta a 24 pontot (6x4 a power play és a power zone miatt), ám O'Sullivan előbb kérdőre vonta, majd végül úgy döntött, hogy visszaállíttatja a feje tetejére állt állást. Hogy ez 74 pont előnyben, 47 másodperccel a meccs vége előtt mennyire volt indokolt, az már más kérdés.

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=wfZbZvwx6u0?fs=1&feature=oembed&w=480&h=270]

Akinek nem inge...

Az elődöntő egyik érdekes hibája volt, amikor Mark Selby - aki kezdett egyre inkább belelendülni - ingének bal ujja megérintette a mellette lévő piros golyót (21.45). Gould ezt követően került lépéselőnybe, amit ki is használt, így Selby hiába lökött a végén 162-es breaket, nem tudta befogni a későbbi tornagyőztest.

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=DawtJDTeXao?fs=1&feature=oembed&w=459&h=344]

A döntő

Végül, de nem utolsósorban, itt a döntő teljes hosszában. Féltávnál Ronnie 234-90 arányban vezet, megpróbál egy egy fal közepet, de az kimarad, Gould ugyanazzal kísérletezik és neki sikerül - ez a meccs első fordulópontja, amit beárnyékolhatott volna a remek break végén kihagyott fekete, de ez nem történt meg, mert ugyanazt a feketét O'Sullivan biztonságija után a hosszú falról sikerült lelöknie, így máris egy újabb nagy mentális lökést adva a felzárkózásnak.

Gould a bravúros hosszúfalas feketével visszatért a meccsbe

Ezt követően egy jó kezdéssel O'Sullivan ismét száz fölé növelte a különbséget, de csúnyán kihagyta a power ball-t, amit utána Gould egy gyönyörű vonattal tett el és olyan szépen kihasználta a power play-t, hogy a frame végére 9 pontra csökkentette hátrányát, ráadásul a következő kezdőlökést ő végezhette el. Egyenlíteni ekkor még nem tudott, de érezhetően jól viselte a nyomást, jobban sikerültek a biztonsági lökései és a hosszú belökései is, míg O'Sullivan hibázgatott, így Gould bő öt perccel a vége előtt megindult és okosan megtartva lépéselőnyét, végül megérdemelten nyerte meg a meccset és a tornát.
O'Sullivan szemszögéből nézve, ha mindenképp egy mozzanatot akarunk kiemelni, akkor azt mondhatjuk, hogy a féltávnál megpróbált egy fal közép került a meccsbe számára, hiszen akkor még egy könnyű biztonságival igen nehéz helyzetbe hozhatta volna ellenfelét, utána viszont - részben balszerencséje miatt - már nem került olyan pozícióba, hogy lépéselőnyt tudjon kiharcolni.

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=R9ZaTpnNGCg?fs=1&feature=oembed&w=480&h=270]