Sok ember (játékos, szakértő, rajongó), ha arról kérdezik, hogy kit tart a snooker története legnagyobb őstehetségének, három nevet mond: Alex Higgins, Ronnie O’Sullivan és Jimmy White. A félreértések elkerülése végett, ez a kérdés természetesen nem fedi le a „ki a valaha volt legjobb játékos?” kérdést, hanem arra vonatkozik, hogy ki az, akiről sugárzott az az istenadta tehetség, amitől az ember, ha látja játszani, úgy érzi, hogy a golyókat belökni és milliméteres pontossággal pozícionálni a világ legtermészetesebb dolga. Természetesen a válasz így is szubjektív, most azonban a fent említett játékosok rövid életrajzát ismerhetjük majd meg (több részletben).

- Jimmy White, 1.rész

O'Sullivan, Higgins és White

Rakéta, Hurrikán és Forgószél


Az 1984-es évnél tettük le a fonalat, innen folytatjuk tehát. Jimmy túl van első elveszített világbajnoki döntőjén, a kor klasszisa Steve Davis győzte le, mint már oly sok alkalommal más versenyeken korábban. A következő szezon csak kisebb tornagyőzelmeket hozott, a nagy tornákon a döntőig sem tudott eljutni.

 

Népszerűsége azonban töretlen volt. Alex Higginshez hasonlóan őt is szenvedélybetegségek kerítették hatalmukba, bár kétségtelenül jóval kisebb mértékben, mint a Hurrikánt. Már tizenévesként, mikor első fizetéseit kapta a snookerért, nem igazán tudott mihez kezdeni a pénzzel, nagy részét édesanyjának adta, a maradék a fogadásokra ment el, majd ahogy az összegek nőttek, úgy fokozatosan a szerencsejáték mellé az alkohol, sőt később a drogok is csatlakoztak. Bárokban és night clubokban töltötte ideje jó részét és ez kihatott a játékára is, noha hihetetlen tehetsége révén szinte bármit bármikor meg tudott csinálni az asztalon, de ugyanígy bármikor ki is hagyhatott a koncentrációja.

Irish Masters, Classic, British Open, Pot Black, Grand Prix (http://www.youtube.com/watch?v=jEW0okgGC9g) – néhány trófea amit begyűjtött a következő években, de a UK Championshipet és a Világbajnokságot továbbra sem sikerült megnyernie. Ugyanakkor az látszott rajta, hogy ha lassan is, de a játéka egyre érettebbé válik. Ez a világranglistán is tükröződött, 1987-ben már a második helyen állt Davis mögött (a következő szezon után visszacsúszott). A ’85-ös és ’86-os VB-döntőkben elszenvedett vereség után Davis is újra egyértelművé tette dominanciáját, szinte mindent megnyert, amit csak lehetett. Alex Higgins ekkor már leszálló ágra került, egyre inkább elhatalmasodott rajta az alkoholizmus.

Az 1987-es UK Championshipen újból szembe került egymással Davis és White, de Jimmy ezúttal sem tudta átlépni saját árnyékát 16-14-re kikapott. Így jött el az 1990-es év, a Világbajnokság, a papírforma tökéletesen bevált, először a VB története során az elődöntőben a világranglista első négy helyezettje volt érdekelt: az első Steve Davis a negyedik Jimmy White ellen, a második John Parrott pedig a harmadik Stephen Hendry ellen készült a döntőbe jutásért vívandó harcra. Davis volt a címvédő, 1982 óta nem rendeztek nélküle döntőt, Jimmy White a torna régi várományosa, a szurkolók első számú kedvence. Mellettük pedig ott volt a két fiatal: John Parrott, aki már azért ekkor 26 éves volt és bár az 1989-es VB-döntőbe bejutott, de ott a torna történetének (azóta is) legkomolyabb verését kapta Davistől (18-3), valamint Stephen Hendry, épphogy nagykorú, ígéretes tehetség, megalkuvást nem tűrő, pontos játéka miatt már ekkor sokan a 90-es évek snookerkirályát látták benne, de rendkívül fiatal kora miatt nem sokan gondolták, hogy már most fel tud nőni a feladathoz.

Sokan már látták maguk előtt az előző és a következő évtized váltásának nagy csatáját, egy Davis – Hendry döntőt. Ám ekkor Jimmy White szárnyra kapott, Ted Lowe azt mondta róla, nagyon régóta, talán soha nem látta így játszani, 14-10-re is vezetett és bár ekkor Davis még felkapaszkodott 15-14-re, de a döntő frame-et nem sikerült kivívnia (http://www.youtube.com/watch?v=zqI8wNgZE5E&feature=related). Steve Davis maga is elismerte, élete legjobb meccse volt, ahol kikapott és az egyik legnagyobb csata, amit valaha átélt (pedig nem kis meccseken szerepelt). Jimmy White második alkalommal jutott be a Világbajnokság döntőjébe, ráadásul nagyobb tapasztalata és nagy szurkolói támogatottsága révén esélyesnek is számított. A másik elődöntő 11-11-ig szoros volt, aztán Hendry állva hagyta Parrott-ot és a döntőbe jutott. Annyi tehát biztos volt, hogy valaki megszerzi első világbajnoki címét.

A döntőt Hendry idegesen kezdte, ám White is elkövetett egy-két hibát, így fej-fej mellett haladtak egy darabig. Jimmy minden tulajdonságát megcsillogtatta a finálé során. 5-5-ös állásnál például a türelmetlenséget: kockázatos vonatot próbált lökni középre, ám hibázott, így a frame-et el is bukta (http://www.youtube.com/watch?v=103Csu4_cVE). A küzdelmes 19. frame-ben a sportszerűségéről is tanúbizonyságot tett, mikor hibáját közölte a bíróval (aki nem más, mint a nemrégiben elhunyt Len Ganley), aki azt nem vette észre(http://www.youtube.com/watch?v=VCRVBAnwj5A). És ugyanez a frame volt az, ahol Hendry 12-7-re növelte az előnyét, ahol már eldőlni látszott a meccs. White már nem tudta csökkenteni a különbséget és végül 18-12-re kikapott (http://www.youtube.com/watch?v=DYS5XPrrSz4&feature=related). Ezzel Stephen Hendry lett a sportág történetének legfiatalabb világbajnoka, Jimmy White pedig a második játékos lett, aki a Crucible-érában két elbukott döntőt jegyez (Steve Davis mellett).

A következő évben maradt a világranglista negyedik helyén, de esélyesként vágott neki a Világbajnokságnak. Ezúttal is számíthatott vagy Hendry, vagy Davis elleni döntőre, de Hendry-t a negyeddöntőben Steve James búcsúztatta (első címét azóta és azelőtt se tudta megvédeni senki a Crucible-érában), Steve Davis pedig John Parrott ellen vérzett el az elődöntőben, így Jimmy White – John Parrott döntőt rendeztek. Jimmy a 16 között Neil Foulds ellen döntő frame-re kényszerült, de azon a meccsen kívül végig rendkívül magabiztosan szerepelt, bár ugyanez Parrott-ról is elmondható.

Immár harmadszor tehát, újra ott állt Jimmy a győzelem kapujában, de ezúttal sem tudott belépni rajta. Ismét árnyéka volt önmagának a döntőben és végül 18-11-re kikapott. John Parrott első és utolsó világbajnoki címét szerezte ezzel, sőt többé az elődöntőig sem jutott el. Mégsem ez volt kettejük utolsó nagy meccse, még ’91-ben a UK döntőjében is összefutottak (White az elődöntőben 9-2-re alázta Hendry-t), de a döntő ismét Parrott-nak sikerült jobban, 16-13-ra nyert. Ugyanebben az évben egyébként Jimmy a Classic döntőjében is megverte Hendry-t, tehát a skót nem tűnt egyértelműen a „mumusának”.

 

Az 1992-es év pedig – mint később kiderült – meghozta karrierje legnagyobb sikereit. A Világbajnokságon ugyan megint a döntőben bukott el, 18-14-re, ismét Hendry ellen (http://www.youtube.com/watch?v=Fd6O7jNLEQc), de ugyanezen a VB-n maximumot lökött (http://www.youtube.com/watch?v=0ifZglGgKGI), ami a torna történetében mindössze a második 147 volt, Cliff Thorburn 1983-asa után, és ő lett az első balkezes játékos is, aki valaha 147-es breaket ért el. Sőt a VB után még mindig 92-ben megnyerte a Grand Prix-t (http://www.youtube.com/watch?v=4KtGXVQpkCg), Ken Doherty legyőzésével, majd ismét bejutott a UK döntőjébe, ahol megint John Parrott volt az ellenfele (Hendry-t ezúttal elkerülte, Alan McManust verte a döntőbe jutásért). És a közönség nagy örömére a Forgószél zseniális játékkal lesöpörte Parrott-ot, 16-9-re nyert (http://www.youtube.com/watch?v=V2ExxLiK1Fw), élete első UK Championship trófeáját nyerte, úgy tűnt egyenesbe került és a snookerre tud koncentrálni. Úgy tűnt felül tud kerekedni szenvedélyein, jobban úrrá tud lenni saját magán, mint barátja, az ekkor már teljesen megzuhant Alex Higgins. White sem vetette meg az alkoholt, a cigarettát, sőt drogügybe is keveredett ezidőtájt, ami időnként a játékára is kihatott, de azt még mindig nem gondolta volna senki, hogy ne nyerne legalább egyszer Világbajnokságot.

 

A következő rész az 1992-től napjainkig tartó időszakot öleli majd fel.